Az
egész úgy kezdődött, hogy hajnal 10 óra felé a fiúk
fölébresztettek, hogy menni kéne repülni, ekkor beindult a
kapkodás, öltözés, pakolás, gyors reggeli stb....szóval
alig tudtam mi történik körülöttem, a szokott cuccok
valahogy bekerültek az autóba, és gyá...
A kartali pályán
ébredezve, a fijjúk ( Kovács S., Horvai, Sas ) megdumáltak,
hogy Jobbágyiba kell menni, mert Kartalon teljesen oldalas volt a szél...
Még ki sem pakoltunk, már raktunk is mindent vissza, és nyomtuk tovább a pedált.
Megérkeztünk, szél erős, kicsit jobbos, gyorsan kipakoltunk, kerestem merre
van a csörlős pálya stb. próbáltam magamhoz térni. A csapat engem jelölt ki
a berepülő első felszállásra, de a szél legyengült, és egy időre hátas lett.
A Kovács Sanyi megunta a piszmogásomat, és egy gyenge, de jó irányból érkező
befújásban fölszállt, és stabilan emelkedett. Én még mindig nem találtam a maszkomat,
kerestem még ezt-azt, de úgy gondoltam erre a 10 percre 
nem nagyon érdemes beöltözni. Évek óta először
nem volt nálam távigazoló! A legutóbbi távrepülésem után elosztogattam
a gyerekeknek Alsópetényben, de hogy ne utólag bánjam a hiányát, kértem egyet,
és kiírtam Kunszentmárton céltávot. Tudtam, hogy nem esik szélirányba, de a
kurzus a TMA mellett volt, így ez volt az egyetlen lehetséges repülési útvonal
az akkori szélirány alapján. Tudtam, hogy nagy küzdés lesz oldalhátszélben a
kurzuson maradni, de azt is, hogy sokkal jobbat nem lehet kiírni.
Egy
kicsit még mindig bambán szemléltem a körülöttem történő
eseményeket, és végeztem a felszállás előtti ellenőrzést.
Kovács Sanyi repült még, de nem volt határozott emelése.
Visszaérkezett a csörlőautó, majd egy gyenge befújásban én
is elstartoltam. Na nem kellett más az ébredéshez!
Kellemetlenül darabos volt az idő, az ernyő intenzív
irányításával emelkedtem az első 100 m-t. Teljesen
fölébredtem! Inkább a magamra erőltetett kitartás, mint az
ésszerűség tartott a kötél végén. Volt ott volt minden!
Majd kiestem a fekvőbeülőmből, fekvésről meg szó sem
lehetett. Gondoltam, ha leszállok, elpakolom a cuccomat,
beülök az autóba, és erősen kapaszkodva vigyázok arra,
nehogy valaki kiszorítson a nyugis helyemről. A Horvai Zoli
fölhúzott terep +600-ra, a leoldás után -3 m-es süllyedés
fogadott, gondoltam, ha nem érek vissza a starthelyre, akkor
majd autóval visszavisznek. Nem tűnt biztatónak a helyzet, de
akkor találtam egy kis gyenge rángatást az ernyőtől
balra.Darabos volt egy kicsit, (na gondoltam legalább teljesen
fölébredek) de közben lassan, de viszonylag egyenletesen
emelkedtem. 1800 m környékén már fázott a pofám,
de gondoltam ezt a kis időt kibírom, úgy is
lerohadok, amilyen szerencsém van.
Lassan
elértem a felhőalapot, és elkészítettem a starthelyfotómat.
A felhőkép biztató volt, ezért elindultam. Mindenfelé Cu
felhő volt, még több is, mint kellett volna. Apc fölött 1800
m, majd később, egy nagyon durva termikkel 2200 m-re emelkedve,
indultam tovább. Hatvan vonalába érve láttam, hogy az
időjárás számomra kedvezőtlenül túlfejlődött, és
teljesen bezáródott a felhőzet. A siklási szög alatt minden
árnyékban volt, reménytelenné téve a továbbjutást, a
felhőárnyék széle elérhetetlen távolságban volt. A varió
-2 - 3 méteres süllyedés jelzésével igazolta, hogy a
gravitáció jól működik, és nem nagyon tudok mit tenni
ellene. Egy kicsit bosszús voltam, miért jöttem el idáig,
mert repült távnak kicsi, innen visszamenni, meg nem egy nagy
sikerélmény. Már 1000 m alatt, fölfigyeltem egy kis
napsütötte területre, abban volt minden reményem.
Rámozdultam a termik lehetséges
irányára, és
találtam egy kis +0,2-t. Szorítottam, hogy legalább átlag
0-val kitartson, amíg jön valami igazi, amikor egy termikelő
gólyacsapatot vettem észre kb. 200 m-re, miközben estek
fölfelé. Na én szétcsaptam közöttük ! Úgy jártak, mint
ha a "Brutál Pista" esett volna be a kezdők
termiktáborába. Mondtam nekik, hogy "Bocsi!", de úgy
gondoltam, ők majd találnak maguknak másik termiket. Egy ideig
együtt emelkedtünk a gólyákkal, majd otthagytak. 2250 m-ről
elindultam az árnyék szélfelőli, napsütötte oldalára.
Mint
említettem, fáztam én már Apcnál is, a hideg miatt egyre
inkább éreztem a "balasztvíz"-dobás
szükségességét. (kellemetlen vizelési inger) Nagyon lassan,
kínlóva fűrészeltem a TMA mellett, és értem el JBR-t,
(Jászberényt) amikor a balaszt átvette az irányítást a
rendszeren, és haladéktalan tennivalókat rótt rám. Két
lehetőségem volt, vagy dobom, vagy kipróbálom a ruházatom
nedvszívó képességét. Tudtam, már a B-stall is kevés, hogy
leérjek időben! Nem volt más lehetőség,
kesztyű le, zipp-zár le, műszerfal jobbra, dőlés balra és
egyes sugár... Na a fekvő beülő is ki lett próbálva, ebben
is lehet(!), de mivel nincs benne diagonál heveder, a balra
dőlés miatt megindult egy erős bal forduló -3 m-es
süllyedéssel, de akkor engem már csak a kellemetlen
balaszttól történő megszabadulás érdekelt. Huuuúúúúhhh
! Micsoda megkönnyebbülés ! Rendeztem a felszerelésemet, és
szomorúan állapítottam meg, hogy már megint csak 900 m-en
vagyok. Úgy gondoltam, a Jászberény már nem annyira rossz,
visszajutni sem nagy ügy innen, tehát kinéztem a város
szélén valami főútvonalat, és elindultam leszállni.
Igyekeztem a kiszemelt
leszállóhely felé, de egyszer csak rámtámadt egy +0,5, amivel elhancúroztunk
kicsit. Leszállni sok volt, tovább repülni meg kevés, de mivel a legfontosabb
tennivalón éppen túl voltam, gondoltam ráérek, tehát hagytam magam elcsábítani.
A nagy küzdésben combosodott egy kicsit, de 1600-on föladta és faképnél hagyott.
A következő tanyánál ismét 800-on voltam, és nem tűnt valami forgalmas helynek,
ezért semmi kedvem sem volt leszállni. Innen elég érdekes volt a folytatás.
Mindig küzdöttem, hogy legalább a következő falug eljussak. Az ég kékjét, már
csak ritkán törte meg a Cu felhők fehérsége, felhők szinte alig voltak, de mégis
mindig akadt valami, amivel 1600-ig lehetett emelkedni, vagy ritkábban 2000
fölé. Szolnokot már régóta láttam, Újszász után már a budapesti gyorsvonati
menetrenden törtem a fejem, gondoltam, hogy hamarabb hazaérek, mint a többiek
Jobbágyiból.A 4-es út előtti termik alaposan rányomott Abonyra, de mivel 2200-ig
emelt kihasználtam minden centiméterét. Ekkor már több mint 4 órája voltam úton,
és egyre jobban izgatott mennyi lehet, amit eddig repültem? Az eddigi legnagyobb
távrepülésem 78 km volt, tudtam, hogy ennek a közelében járok, és már örültem,
hogy végre lenyomom a 4 éves saját rekordomat. Megfordítottam a GPS-ben az útvonalat,
és nem sokkal a 4-es út keresztezése után, elégedetten léptem át a 80. km-t.
Közben kinéztem a következő falut a kurzuson, és ekkor, 1600 m-en, a talajhoz
viszonyított 14 fölötti siklószámmal döbbentem rá, hogy a 100 km-es álomhatár
is elérhető távolságban van.
Elmúlt
a reszketésem, elfelejtettem a fáradtságot, már a kezem sem
fázott annyira, mint addig. Minden idegszálammal próbáltam
egy darabos termikben emelkedni, de nem sikerült 1600 m fölé
jutni. Tudtam, hogy késő van, minél tovább vacakolok
nullázgatva, úgy csökkennek az esélyeim. Indultam tovább,
és a sejtésem beigazolódott, a nullából elindulva -3 - 3,5
m/s fogadott, ami eléggé durva magasságvesztés volt. Az álom
elérése egyre lehetetlenebbnek tűnt. Taktikát váltva,
befordultam teljesen hátszélbe, a cél már nem is a kiírt
feladat, hanem a szép kerek számelérése volt.
Csigalassúsággal nőtt a 100 m-es számláló, és süllyedtem
tehetetlenül. Még 6 km a százig, de már csak 900 m a
magasságom. Számolgattam különböző siklószámokkal a még
megrepülhető távot, (5-tel 4.5km, 6-tal 5.4 km, 7-tel 6.3 km)
és centizve a lábgyorítót próbáltam a legjobb sikláson
tartani a sebességemet. A termikek ura megkegyelmezett ! 
+0,5...+1,0...+1,5 ! Már nem dobált, nem
rángatott, nem is volt termetes, csak emelt csendesen.... Újra
1600 m, és siklás! 98 km-től többet néztem a GPS-t, mint a
variót, …99,8...99,9.... és egy nagy üvöltéssel, kb. 1500
m-en, nevetve repültem át a 100. km-t, és vigyorogtam a
fényképezőgépem optikájába, mert ilyen kép, az első
százasról, csak egyszer készülhet! Megvan ! Megvan a régi
álom ! - és egy pillanatra eszembe jutott, milyen hosszú volt
a hatévnyi út, amely idáig vezetett.
Újra a kiírt feladattal
kezdtem el foglalkozni, de már láttam, hogy alaposan elrepültem a kurzusról.
Az utólsó termikkel sikerült még egyszer 1800 m-re emelkedni, majd átrepültem
a Tiszát, s láttam, hogy egy vitorla szenved nagyon alacsonyan
Tiszakécske légterében. Oldalszélben repülve megcéloztam a kiírt
feladatot, és újra reménykedtem, hogy lesz még egy lehetőségem kiemelkedni,
de tudtam, hogy ez 17 óra körül már nem nagyon valószínű. Az álmom már teljesült,
a csodák tárháza bezárult! 450 m-en értem be egy falu fölé, és megfagyva, 
elgémberedve szálltam le egy füves rétnek
álcázott zsombékos mocsárba, ahol a fűcsomó mellé lépve, 5-6 cm-esvízben lehetett
tocsogni. 17 óra 30 perc, Cserkeszőlő! Az indulás előtti ”alapos” (műszeres)
felkészülésemnek eredményeképpen, csak annyit tudtam 115 körül van a repült
táv. Ekkor vettem elő a telefont, és hívtam a Jobbágyiban maradt barátokat.
Csomagolás, és a táv igazolása után stoppolni mentem, de a 8 autó/óra forgalom,
(ebből 4 a helyi temetőbe ment!) nem kecsegtetett gyors hazajutással. Horvai
Zoli mentett ki a falu útszéli kocsmájából, ahol furcsán néztek, amikor este
7-kor vacsora helyett ebédelni akartam, de hát nekem még csak az következett.
Este 1/2 11-re értem haza, de a repülés kellemes fáradalmait még következő napon
sem tudtam kipihenni !
összegezve:
2001. május 13.
a megrepült szabadtáv 116 km.
kiírt feladat : Jobbágyi - Kunszentmárton
121 km céltáv
visszakörzött táv : 113 km
leszállás 8 km-re a céltól,
rep.idő : 5 óra 17 perc
Siklóernyő tipus: NOVA ARGON-26
Teljesült egy álom !
A
felhők azóta újra hívnak, és mi összekacsintunk, mint
jóbarátok !